2008. Danny Boyle rendező Bollywoodban megalkotja a Gettómilliomost, ami aktualitása és kiváló rendezése miatt 8 Oscar-díjat kapott, és ezzel beágyazta magát a nagyra becsült filmek közé. Bár sokak szerint az Oscar már rég nem mérvadó és a film túl lett értékelve, Danny Boyle befutott és 2010-ben elkészítette újabb filmjét, az egyhelyszínes-drámát, ami idegőrlőre, nyomasztóra és zseniálisra sikeredett.
A történet sokaknak ismerős lehet, lévén, hogy valóságos alapra épít. Aron Ralston a kalandvágyó hegymászó és túrázó egy sivatagi útra indul, ami nagyon-nagyon hosszúra nyúlik. Pontosan 127 órára. A főhőst James Franco játssza, akinek eddig nem voltak olyan különleges szerepei, de ehhez el kellett némi tehetség. A színész szerencsére tökéletesen alakított és nagyot nőtt a szememben. A kétségbeesést, a félelmet mesterien eljátszotta, átélte a helyzetet és ezzel fokozta a nézőben a nyomasztó érzést. Bár idén volt 
komolyabb egyhelyszínes film, ami tényleg csupán egyetlen kis helyszínre korlátozódott, a 127 kiválóan helytállt a mezőnyben, a visszaemlékezésekkel és álmokkal színesített történéssorozat nagyon erős csatást mér a nézőre. A film látványvilága, a vágás és a rendezés az elejétől kezdve lehengerlő. Itt megemlítem a film érdekességét, hogy főként két szín dominál végig, a kék és a narancssárga és más színeket ritkán látunk, tényleg egyedi dolog ez és remek hangulatot ad. Az előbb felsorolt elemek mindegyikéből visszaköszön Danny Boyle kamerakezelési stílusa, ami még tovább fejlődött a Gettómilliomos óta. Kezdetben tájakat megörökítő, több nagy-totálos kép váltakozik, háttérben több féle pörgős vagy épp nyugodt zenével. Itt még egy kis közjáték is belekeveredik a dologba, két mellékszereplővel, majd, pedig rock-zene mellett elindul Aron egyedüli mászása, ami során egy szikla alá szorul a keze.
A zene hirtelen elhallgat. A napfény és a nagy területeket megörökítő kameranézeteket felváltja a sötétség és a kis helyre összpontosító kamera. A főhős már nem nevet, teljes szorongás veszi kezdetét és már itt lehet érezni, hogy ennek nem lesz jó vége. Innentől kezdődik el a megrázó próbálkozás és szenvedés, Aron megpróbál kiszabadulni és Franco színészi játéka, ugyanakkor itt válik igazán meghatározóvá. A fokozatos karakter-leépülést zseniálisan képernyőre vitték és bizony mi is úgy érezzük, hogy csapdában vagyunk és a végére már nekünk is elvész az időérzékünk. A legvégén aztán egy érzéki, színészi és drámai kiteljesedéssel drasztikus folyamat veszi kezdetét. A film szerkezete hihetetlenül dinamikus felépítésű, mind képileg, mind zeneileg. A film lassan-lassan csordogál, és néha előkerül egy pár oldottabb jelenet, majd a végén feszült zenei aláfestéssel elindul a már imén említett drasztikus folyamat, ami alatt a néző idegei a főszereplőjével együtt örlődnek, majd a legvégén átitat minket a megkönnyebbülés és a háttérben hangosan dübörög a film legünnepélyesebb zenéje. Végül, tudatosul bennünk a film mondanivalója és kiráz minket a hideg, de végtére is megkönnyebbülünk.
A 127 óra csodálatos film lett, egyedi képi világgal, kiváló rendezéssel és kamerakezeléssel, valamint ehhez illő dinamikus, változatos zenével. Idegőrlő, borzongató alkotás, ami leginkább csak erős idegzetűeknek ajánlott. Főleg James Franco élethű és lehengerlő színészi játéka miatt. A film végig stressz alatt tart minket, ami alól csak a végén szabadulunk, olyan élménnyel, ami egy ideig még nyomasztani fog minket. Ezek után, ha túrázni mentek, mindig vigyázzatok, figyeljetek hol másztok át, és, ami a legfontosabb ne felejtsetek el szólni, hova mentek!
10/9
