Darren Aronofsky a Fekete Hattyúval bemutatta, hogy mekkora átütő rendezési és forgatókönyv írási készséggel rendelkezik. Sajátos stílus minden filmjében megfigyelhető. Mély, elgondolkodtató nehezen emészthető történetei, sötét, baljóslatú látványvilága és furcsa kamerkezelési és vágási technikája egyedi a filmvilágban. A Pi volt a legelső filmje, ami úgymond egy kísérlet film volt, hogy később egy emlékezetes alkotással(Requiem for a dream) befuthasson(akárcsak Christopher Nolan, a Following, majd később a Memento című műveivel). A Pi, bár nem a legjobb, de egy igen emlékezetes alkotása lett a rendezőnek.
A Pi tényleg egy nehezen behatárolható és emészthető film, leginkább spirituális jellegű kérdéseket feszeget, de az egészet a tudomány, a matematika alapján hozza közelebb a nézőhöz. A főszereplő Max Cohen, egy matematikus, akinek komoly fejfájási problémái vannak. Elmélete szerint a világon mindenhol fel lehet fedezni matematikai átfedéseket, mintákat. Legújabb munkájában, pedig a tőzsde, cikázó világában szeretné megtalálni ezeket az összefüggéseket. A film közben fokozatosan épül le a karakter és bonyolódnak a matematikai észrevételek, amikor is a vége felé az egészet történet egy új, spirituális 
irányt vesz, majd a végén egy igen érdekes jelenettel búcsúzik. Nekem igazából nem tetszett ez a gyors váltás, bár voltak rá jelek és a karakter is ez irányba változott. A színészi munka, bár nem a legjobb, a főhősnél azért érezhetően erőteljesebb, mint a többi karakternél. A film, pedig mint a legtöbb Aronofsky-mű a lehető legközelebb próbálja hozni a fő személyiség belső világát, problémáit és őrültségét. Teszi ezt össze-visszarángatózó kameranézetekkel, gyors és intenzív vágásokkal, idegborzoló, ám rendkívül hangulatos zenével és groteszk jelenetekkel, amiktől a néző, úgy érzi, mintha maga is átélné a rémálmokat. Valamint ott van még, a fekete-fehér képi világ, ami még tovább emeli, az alaphangulatot, ami rettentően ránehezedik az emberre, de ha beszippant, akkor ez a nehezék magánál is tart egy időre.
Aronofsky ebben a filmben sem hazudtólja meg önmagát. Sok későbbi filmjének a korai ötletei vehetők észre ebben a filmben. A kamerakezelés és a látványvilág Aronofsky-szokáshoz méltón egyedi atmoszférát teremt, ami ha megragad minket, egy jó ideig nem is ereszt. Nehéz és mély film, az igazi válaszokat a legkülső réteg alatt kell keresni, mert a tudomány csak egy álca, itt többről van szó. Bár az átmenet a két főtéma között, szerintem túl gyors és a színészek(leginkább a mellékszereplők) elég amatőrök, a film még így is elragadó. A végtelen tört Pi egy végtelenséget feszegető filmet takar, egyedi mondanivalóval és megvilágítással. Mert a matematika itt van a világunkban és mindenhol felfedezhető, mindenből visszavezethető, még ez a poszt is tele van mintákkal és számokkal, habár a legkülső réteg ezt mind eltakarja.
10/8
